MESE - Az unatkozó király

Az unatkozó király
2020.03.21 10:20
Talpigpracli
Talpigpracli

Az unatkozó király

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép királyi palota. Udvarában minden megvolt, amiről csak álmodni lehet, gazdagságban, jó létben éltek ott az emberek. Mindenük meg volt: takaros kis házuk, jó munkájuk, finom falatok az asztalon. Ebben az udvarban nem voltak koldusok, sem tolvajok, ismeretlen volt az irígység.

Történt egyszer, hogy az unatkozó király gondolt egyet és ország-világra szóló vásárt hirdetett. Jöttek is messzi földről a különböző népek, egzotikus külsejükkel, bazári majmaikkal nagy feltűnést keltettek.

Árultak ékszert, fűszert, mindenféle finomságot, ruhákat, selymet és jó sok érdekességet. Voltak itt tűznyelők és akrobaták, mindenféle mutatványos, ám a legnagyobb érdeklődést mégis egy aprócska kis sátor kapta.

Ez a sátor a vásár legvégén, egy jelentéktelen helyen állt, bokrok takarásában, egészen az erdő mellett. Ha jobban megnéztük láthattuk, hogy ez bizony nem is sátor volt, hanem egy amolyan középkori lakókocsi, a teteje ponyvával letakarva.

Valójában már jó ideje itt állt, csak nem vette észre senki. Lakója egy töpörödött kis öregasszony volt, akiről azt beszélték tud jósolni - sőt, mi az, hogy tud? Minden amit mond valósággá válik!

Hamar eljutott a híre az unatkozó királyhoz. Gondolt egyet, álruhát öltött és felkerekedett, hogy megnézze mi igaz abból, amit beszélnek.

Gyalogosan kelt át az izgő-mozgó tömegen, kerülgetve kovácsot, szabót, lovászlegényt és borbélyt, a friss cukros briós illata megsimogatta orrát.

Mikor odaért szétnyílt előtte a tömeg, pont úgy, mintha ő következett volna a sorban. Tágra nyílt szemekkel, lassú léptekkel indult el a sátor felé. Fellépett a lépcsőn és a függönyt széthúzva bekukucskált.

- Lépj beljebb fiam, már vártalak! - szólalt meg egy vékonyka hang a sötétből. A király megdöbbent, de úgy tett, ahogy a hang parancsolta.

Behúzta maga mögött a ponyvát, melyen csak egy aprócska rés maradt, s az átszűrődő fény megvilágította az alakját.

Ekkor sistergő hangot hallott, s fény támadt - kigyulladt egy gyertya.

- Ülj le fiam - mondta az anyóka.

Az unatkozó király mindenféle érdekes dolgokat pillantott meg, olyanokat, melyeket azelőtt sehol sem látott. Üveggömb, denevérfogak, nadragulya gyökér, különböző üvegcsékben békák és fekete macska nyála.

Az asszony megköpködte, kártyát vetett neki, majd a tenyerét vizsgálgatta.

- Mit látsz néném? - kérdezte a király.

- Mindened meg van, mit ember magának kívánhat. Van tető a fejed felett, kenyér az asztalodon és az egész életedet azzal töltötted, hogy másokon segíts. Ám most mégis boldogtalan vagy.

- Boldogtalan én? Áh, csak unatkozom néném...

- Mást becsaphatsz, de magadat soha! A búbánat nem válogat, legyél király vagy szolga. Díszítsd fel a szíved és menj a dolgok elibe, keresd meg a királylányod és meglásd, életedbe boldogság köszönt be!

A bánatos király tágra nyílt szemekkel nézett az anyókára.

Másnap korán reggel, a kakasokkal ébredt és gondolkodón maga elé nézett. Valami nem hagyta nyugodni.

Felnyergeltette legszebb királyi paripáját és útra kelt. Hegyen-völgyön át vágtatott, bíborszín palástját lengette a szél. Lova fáradhatatlanul szaladt, kidőlt fákon át, s patakokon.

Mikor aztán elért a szomszéd ország szomszéd királyááig, leszállt paripájáról és körbe nézett.

Csuda fényűző palotájában fogadta az uralkodó. A bánatos király bátran szomszédja elé állt:

- Nősülni vágyom. Hívasd elibém leányod, hadd osszam meg vele fele királyságom!

Egyenes beszéd - gondolta az uralkodó, és azon nyomban hívatta is a lányát.

Szegény bánatos királyunk, mikor meglátta nem tudta hová szaladjon a rémülettől!

A szomszéd királyság királyának leánya ugyanis olyan, de olyan csúf volt, hogy mikor a madarak meglátták, fának repültek az ijedtségtől!

Amilyen gyorsan jött, oly gyorsan távozott bánatos királyunk, paripája sebesen nyargalt vele a következő királyság felé.

Mikor bevezették a király elé a múltkori szöveget szajkózta:

- Nősülni vágyom. Hívasd elibém leányod, hadd osszam meg vele fele királyságom!

Az vénséges vén királynak fülig ért a szája a boldogságtól!

- Adok mellé 2000 hold földet meg egy pompás kastélyt, 200 marhát és 50 tehenet, ha kislányom tényleg elviszed! Azaz elveszed… - Köhintett a király.

De szegény bánatos királyunk itt sem járt szerencsével.

A lány már nem is volt már annyira lány, sokkal inkább vénkisasszonynak mondhatnánk. És az igazat megvallva kicsi sem volt - sőt!

Több se kellett neki, már pattant is fel a lovára és célba vette a következő királyi udvart.

Hét nap, hét éjen át vándorolt, hol vágtatott, hol ügetett, szinte meg sem állt, még pisilni sem.

Következett a következő udvar és a következő királylány. Majd a következő és a következő és a következő...

- Nősülni vágyom. Hívasd elibém leányod, hadd osszam meg vele fele királyságom - mondogatta szorgalmasan, de már ő maga sem tudta, valóban szeretné-e?

Mióta elindult megkérte a kezét csúfnak, idősnek, balgának és kiállhatatlan természetűnek.

Csalódottan, beletörődve, a többi királyok szitkozódásával telve indult haza. Néhányan annyira megsértve érezték magukat, hogy visszautasította lányukat, hogy még hadat is üzentek országának!

Mikor két év múlva végre megérkezett a palotájába mindenki szeretettel fogadta. Visszaült trónjára és királyságát igazgatta.

Udvarának minden lakójának volt jó munkája, amit szeret, volt fedél a feje fölött és finom étele az asztalon. Szerették az emberek, mert igyekezett mindenben a kedvükben járni.

Újból vásárt rendezett, még elefántokat is hozatott! Hetedhét országra szóló ünnepségeket tartott és sok-sok érdekes embert meghívott.

De mégsem volt boldog, még mindig unatkozott. Hetet hét követett, de csak nem változott semmi.

Aztán egyszer csak, láss csodát, mikor nem várta, végre történt valami!

Vacsoránál ültek és szokásukhoz híven megünnepelték a lenyugvó szép napot. Ő éppen egy pirosra sült pulykacombot rágcsált, mikor a Hoppáréminisztere hozzá szólt.

Ez olyan váratlanul érte, úgy megijedt, hogy az ízes falat cigányútra szaladt! Fuldokolni kezdett, hogy még a könnye is kicsordult. A férfiak felpattantak az asztaltól, a hölgyek pedig sikítozni kezdtek (volt, aki el is ájult).

Senki sem tudta mi ilyenkor a teendő, csak álltak körülötte és tanakodtak, az unatkozó királynak szegénynek meg már kékült a feje!

Ekkor hirtelen egy kar megragadta hátulról, átölelte derekát és ökölbe szorított kezével ütemesen nyomkodni kezdte a bordái alatt. A félre nyelt falat úgy süvített ki a király szájából, mintha egy kilőtt puskagolyó lett volna!

Miután megmenekült királyunk nagyjából összeszedte magát megfordult, hogy megnézze jótevőjét. Ám a meghökkent, piperkőc miniszterein kívül senkit sem látott. Mindegyik furcsán egy irányba, a fáklyákkal megvilágított folyosó felé szegezte a tekintetét.

A majdnem megfulladt király követte szemével a tekintetüket és még éppen látta egy elszaladó árny alakját. Azon nyomban utána eredt.

Az árny hol eltűnt, hol feltűnt. Követte a zegzugos, gyertyafényes folyosókon át, egészen palotája alagsoráig. Ott egy vastag tölgyfa ajtó várta.

Lenyomta a kilincset és kíváncsian benyitott…

Az icipici szobácskában egy ágyon üldögélt a megmentője.

Ilyen csodaszép lányt a király még sosem látott!

Hosszú vörös haja volt, kecsesen izmos alakja és vakító, hatalmas kék szeme.

A király azon nyomban beleszeretett!

Mint megtudta, a lány végig ott élt palotája rejtett kis zugában.

Az ő feladata volt a mosás, ezért nem láthatta eddig soha. Pedig, ha tudta volna milyen kincset rejteget palotája, dehogy ment volna ő messzi földekre királylány nézőbe!

Még aznap feleségül vette és a pincéből a lakosztályába költöztette.

Boldogtalan éltek és élnek még ma is, aki nem hiszi: lovagoljon utána! ;)

Webáruház készítés
olcsobbat.hu stripe_com